Tizenhét éves korára egy átlagos tinédzsernek már kialakult valamelyest az élete, megtapasztalt már bizonyos dolgokat. Megvolt már az első szerelem, vagy épp még tart, esetleg éppen kilábadoznak belőle. Vannak már barátai, talán egy baráti társasága, akire számíthat, és néha együtt lógnak. Vagy csak pár barát, de szorosabb, vagy éppen csak egy, és még az sem annyira szoros. De valami azért mégis csak ott van. Az is előfordulhat már tizenhat évesen, hogy esetleg már volt az illető bulizni, volt már koncerten, vagy akármilyen kis izgalmasabb eseményen, ahol szórakozott. Tizenhét éves korukra az embereknek már volt valamennyi életük, elkezdtek belekóstolgatni a társasági életbe.
Nekem viszont nem volt semmim sem, amikor betöltöttem a tizenhetedik születésnapomat. Semmi barát, semmi szerelem, semmi buli. Úgy gondoltam nem csak én nem kedveltem senkit, de engem sem kedvelt senki. Sőt, ha az ok-okozati összefüggést nézzük, akkor előbb történt az, hogy nem kedvelt engem senki, és utána, hogy én nem kedveltem senkit. Az anyám szeretett engem egyedül, aki naphosszat dolgozott, hogy mindkettőnket rendesen el tudjon tartani. Kevés volt a fizetés, még úgy is, hogy a belét is kidolgozta magáért, és értem. Szeretett engem, viszont engem mégis hidegen hagyott, ahogy mindenki más is. Nem sokat beszéltem vele, igaz, nem is volt rá olyan sok alkalmam, keveset volt otthon. Nem volt vele olyan jó kapcsolatom, mint amilyet ő szeretett volna, és mint amilyet megérdemelt volna. Engem nem zavart, és észre sem vettem, hogy neki fontos voltam.
Az emberek nem kedveltek engem, és én sem őket. Olyan voltam, mint egy magányos, elhagyatott, szürke kis sziget egy hatalmas, viharos óceán közepén. De nem az a trópusi sziget, ami színes, tele van érdekes növényekkel és állatokkal. Én egy sziklás, ködös, fakó sziget voltam, ahol egyetlen élőlény sem élt szívesen, így teljesen kihalt volt, és sivár. Talán a mérgező levegő, vagy talaj miatt, azt nehezen lehetett megállapítani.
Ha valakivel netalántán szóba elegyedtem, és már barátkozáson lett volna a sor, akkor vagy szánt szándékkal ráztam le, és küldtem el magamtól, vagy akaratlanul sikerült valamivel elűznöm az illetőt, mindenféle rossz szándék nélkül, véletlenül. Az utóbbi talán gyakrabban fordult elő, de mindkettő jellemző volt. Ha valamiben, akkor az emberi kapcsolatokban rémes voltam. Nem tudtam, hogy kell viselkedni az emberekkel, hogy kell velük beszélni, kommunikálni. Mindenféle kapcsolatot az emberekkel távolról elkerültem. Azt mondják pedig, hogy az ember társas lény. Én embernek mondom magam, de én és a szociális élet teljesen távol áll egymástól.
Abszurd, vicces, különös gondolat volt az, hogy én valakivel barátkozzak. Néha játszottam a gondolattal, hogy áthívok egy számomra szimpatikus egyént, ami persze kicsit lehetetlen dolognak tűnt. A laptopomon filmet néznénk, popcorn-t eszegetnénk, majd pletykálgatnánk, cseverésznénk, nevetgélnénk. Nevetséges, távoli, meseszerű dolgok voltak ezek, amik nagyon idegenek voltak számomra. Nevetés közösen? Osztozkodni az ételen? Abszurd. Mintha egy távoli kultúráról tartana egy külföldi beszámolót, amiben elmeséli a hagyományaikat, s mi nekünk furcsának tűnik. Pont ez volt velem, mikor hallottam egy átlagos kamasz hétvégi programját. Mozi a barátokkal, internetes beszélgetések, és olyan tévéműsorok, valóságshow-k, amiket én nemigen ismertem, vagy nem szerettem őket.
Nem mondom, hogy nem vágytam néha arra, hogy szeressenek. Ahogy láttam az utcán sétáló szerelmes párokat, nem egyszer fordultam nagy boci szemekkel utánuk. Irigykedtem néha. Néha viszont szerencsésnek éreztem magam, mint például akkor, amikor veszekedtek, civakodtak, sírásba fajulva. Olyankor megvetően, lekezelően figyeltem őket, mint valami kis eltaposni való bogarakat, akik küzdenek egymással. De szerencsére, nem kísértett olyan sűrűn az emberi kapcsolat gondolata. Ha valakinek sosem volt barátja, később nem is fogja annyira hiányolni. A drogot is akkor kívánod igazán, amikor már használtad egyszer. Mert az emberektől származó öröm, a barátság öröme is olyasmi, mint a drog, amit én úgy gondoltam legtöbbször, hogy jobb is, hogy sosem próbáltam ki. Valóban voltak pozitív oldalai is a kapcsolatoknak, de én több hátrányt láttam. Az egyedüllét kézenfekvőbb. Nincs dráma, nincs sírás, nincs fájdalom. Csak akkor beszélgettem valakivel, ha kényszeres volt a helyzet, és másképp nem lehetett megoldani. Az én világomban csak én vagyok. Egyes egyedül én, a saját világomban, elzárkózva minden emberi lénytől. Én, Shanon Blackburn.
